Hétköznapi bölcsesség

Szoktál-e gondolkodni azon, hogy miért is vagy itt, és hogy haladsz azon az úton, amiről nem is tudod mindig, hogy hova vezet, vagy éppen nem is vagy benne biztos, hogy vezet valahova? Az én hitem szerint fejlődni jöttünk ide. Akár abban hiszel, hogy újra visszaszületünk ide, akár abban, hogy valahol máshol folytatjuk, a célunk végső soron az, hogy kifejlesszük azt a lelkiállapotot, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük a Teremtőt és egyesülhessünk vele. A haladás azt jelenti, hogy néha változtatnod kell magadon, különben csak egy helyben topogsz, nem mozdul a világ. Néha bizony kiderül, hogy nem voltunk hajlandók változtatni magunkon, és az élet dobott bele a mélybe. Ha nem tetszik, amit látsz magad körül, vagy egyenesen kilátástalannak tűnik, semmiképp se lásd megoldásnak azt, hogy feladod. Az igazi lelki erő abban mutatkozik meg, hogy mindig abból merítesz erőt, ami éppen van. Mindig megtalálod a módját, hogy abból rugaszkodj el és az inspiráljon a fejlődésre.

Lehetséges-e a mindennapokban kifejleszteni a nyugalmat és az igazi bölcsességet? Ha azt gondoljuk, hogy erre semmi esélyünk, hiszen ott a munka meg a család, ott vannak a gondok, és hol vagyok én attól a lelkiállapottól, amit el lehetne érni ideális körülmények között, akkor jusson eszedbe, hogy nem véletlenül nem egy barlangban meditálsz, és tudatosíthatod magadban azt is, hogy már el is mulasztottad felismerni, bizony a legjobb gyakorlótéren vagy. Amíg úgy hisszük, az életünk csak önmagáért való, hogy rossz helyen vagyunk a fejlődéshez, és hogy csak akkor tudunk majd elkezdeni gyakorolni, amikor ennek végre vége lesz, akkor az értékes leckéket elszalasztjuk. Amikor majd ott állunk a jól megérdemelt barlangunk előtt, rájövünk, hogy pont annyi időt vesztegettünk el, mint amennyi ideig azt vártuk, hogy ott lehessünk.

Nem kell barlang, a legjobb helyen vagyunk, hogy éljük az életet. A gyakorlás már régen tart, a hétköznapi gyakorlótér, a munkahely, a család és a párkapcsolat éppen oda vezet, hogy elérjük az igazi bölcsességet.

Hiszem, hogy a bölcsesség a józan mérlegelés képességének mértéke. A Teremtőtől kapjuk, az elmélyülés, a tudás és a tapasztalat terméke. A Teremtő minden korban és időben biztosította a lehetőséget az embernek a fejlődésre és önmaga valódi természetének felismerésére. Minden időben adott prófétákat, tanítókat és megvilágosodott bölcseket. És mindig adott utakat és módokat is a fejlődéshez. Különösen igaz ez manapság, amikor már rengeteg út létezik, és akkora a választék, hogy már csak arra kell vigyázni, nehogy elvesszük benne.

Feltetted már magadnak a kérdést, hogy melyikre van szükséged mindebből? Hogy melyik az igaz számodra? Hogy vajon szükséged van-e az összes tanításra? Hitem szerint nincs szükségünk sok tanításra, nem kellene elveszni a bőségben és csapongani ide-oda, remélve, hogy majd mindenhol adatik egy kis csoda, ragad ránk egy kevés, hanem arra van szükségünk, hogy ami számunkra igaz, az vésődjön belénk, és a hétköznapok viharaiban az jelentsen irányfényt. Ha képesek vagyunk egy utat választani, és a tanításokba fokról-fokra belemerülni, akkor rájövünk, hogy a fejlődés igazi útja nem a minél több tudás megszerzése, hanem ugyanabból a tanításból mindig a soron következő mélység megértése. Akkor megtörténik az a csoda, hogy a hétköznapok viharaiban belső bizonyosság épül fel az előtted álló élmények értő olvasása hatására. Ezért gondolom, hogy nem sok tanítás kell, hanem a kevés lélekkel történő megértése. Jelen életünkben erre a legjobb módszer a ThetaHealing.

A spirituális úton haladó ember gyakran érzi úgy, hogy elért valahova. Beleringatja magát abba a jóleső tudatba, hogy már majdnem készen van, aztán egyszer csak halványodni kezd mindez. Az új helyzetek új reakciókat sajtolnak ki belőlünk, és magunk is elcsodálkozunk, hogy hogyan törhet ez fel, és vajon mi minden rejtőzhet még ott. Talán el is marasztaljuk magunkat, hiszen egy spirituális embernek már nem lehetnének ilyen gyengeségei. Ez előbb frusztrációhoz vezet, majd elkeseredéshez, végül pedig oda, hogy egyenesen elérhetetlennek látjuk a teljes lelki nyugalmat, a szellemi emelkedettséget.

Ha úgy érezzük, hogy korábban megvolt a bölcs énünk, de a viharban elvesztettük, akkor valójában soha nem volt meg, vagy csak most nő fel, és a kihívások egyre mélyebb tengerében elsüllyedt. Mi a legjobb, amit tehetünk? Legyünk bátran őszinték magunkhoz. Ezzel veszi kezdetét az igazi önismeret. Mert a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy belenézzünk abba, amit magunkban találunk. Tanítványaim is és én is egyre nagyobb sikerrel használjuk erre a thétát.

Az utunkat kíséri néhány akadály, ami biztos, hogy kellően távol tart az igazi fejlődéstől. Ilyen a szándékos viszálykeltés, az irigykedés, a rosszindulat és az önzés. Ezek az egónak engednek utat, és mivel az egó teremtette illúzióvilágba ringatnak bele, aminek a célja ellentétes a Teremtőjével, ha túlságosan elmerülsz benne és azt tartod igaznak, akkor ez azt is jelenti, hogy a Teremtő valódi céljait tartod majd hamisnak.

Ilyen akadály még az állandó gerjedelem. Ez lehet sóvárgás az étel, a szex vagy bármely vágy folyamatos kielégítése után. Ha ezeknek adjuk át magunkat, akkor az elménk elhomályosul, és képtelenek leszünk felfogni a pillanatban rejlő lehetőséget. Mindez igazán akkor változik meg, ha már nincs gerjedelem, és azt, amit elérni vágyom, akkor kapom meg, ha elengedem.

Mi értelme a bölcsességnek és mi a célunk vele? Érdemesek vagyunk rá, ha a vitrinben akarjuk őrizni, csak gyűjtögetni, és nem tovább adni? Vagy éppen eszközök szeretnénk lenni a Teremtő kezében, és a bölcsesség által a világot jobbá teremteni?

Mi következik a bölcsességből? A béke. És mire jó a béke? Jó arra, hogy bármi történik veled, te belülről, igazán csak szemléled. És a tökéletes béke, a belső derű állapotában már azt is értékeled, ha az élet megtépáz, szétszed, a világod a széthullással fenyeget, mert tudod, az Életed épp óriási szívességet tesz neked. Megteszi helyetted azt, amire te nem voltál képes.

Végül, ha eddig eljutottál, és rájöttél, hogy jobb neked, ha az életed nem kímél meg, jobb neked, ha nem a barlangod keresed, hanem a sűrűjét, akkor talán már arra is kész leszel, hogy kimondd:   Köszönöm Istenem, köszönöm Életem, hogy mersz fájdalmat okozni nekem, hogy általa képes vagy formálni engem.

Hogyan lehet ezt a gyakorlatba átültetni, és hogyan lehet mindjárt nekilátni az önmunkának? Kezdésként érdemes tisztázni magunkban, hogy a Teremtő nem büntet. Lehet, hogy próbára tesz, de nem büntet. Próbára tesz a veszteséggel, de a nyereséggel is, mert ha nem vigyázunk, azzal éppúgy megégethetjük magunkat, főleg, ha a gőgöt növeli. Ami körülvesz, ahogy az életedet éled, ahogy magadat érzed, azt Te teremtetted. Kezdj el feloldani minden kétségedet azzal kapcsolatban, hogy áldozat vagy-e, elszenvedője az életednek, vagy az, aki mindenben meglátja, hogy mit hozhat ki belőle.

Engedjük el ma is az önhittséget, és bármennyiszer megtettük már, engedjük el az áldozati szerepet! Mért kell ennyiszer? Mert áldozatnak lenni jó, mert a világ akkor törődik velem.

Hálás vagyok a Teremtőnek a Thétáért, mert mindezt megadja nekem. Minden történésből azonnal tapasztalást és tanulságot kreál, és ha eléggé akarod, általa meghallhatod a Teremtő hangját. Ez az, amiért az életem, és amiért ennyi ideje kíméletlenül használom és bízom benne. Gyere el! Hadd mutassak egy másik életet!