Mit akarunk kapni?

Tisztáztuk-e már magunkban, hogy mit akarunk kapni egy párkapcsolattól? Elhisszük-e, hogy megkaphatjuk és jár? Tudjuk-e igazán, hogy mire vágyunk, és képesek vagyunk-e mindenkinek azt adni, amit vár? Lehetséges megkapni? És ha úgy érezzük, hogy szinte soha nem azt kapjuk? Nem lehet, hogy túlzottan akarjuk, követeljük, sőt, nem is tudatosan, de nyüstöljük érte a társunkat? Ha mi sem tudjuk igazán, hogy mit szeretnénk, a párunk valószínűleg azt fogja érezni, hogy bármit tesz is, soha nem lesz elég. Egy ilyen kapcsolatban az ember örökké bizonyítási kényszerben van, és mindig fáradtnak érzi magát. Van ebből kiút?

Mi lenne, ha csak elhinnénk, hogy a másik felünk már érzi, hogy mire vágyunk, és az elvárás érzése és kényszere nélkül – ami amúgy is mérgezi a kapcsolatot – csak úgy hagynánk, hogy megadja nekünk. Csodában lenne részünk.

Kell ehhez valami nagyon fontos. Van egy manapság oly divatos, már szinte elnyűtt fogalom, amiről már talán nem is tudjuk, hogy honnan vagy kitől származik, és ez az énidő. De vajon az énidő mindent megad nekünk, mindent bepótol, amit a lelkünk hiányol? Ha úgy érzed, még így sem vagy teljes, akkor felhívom a figyelmedet arra, amit én úgy neveznék, hogy “egymásidő” vagy “miidő”. A legjobb, hogy nem kellenek hozzá nagy dolgok. Elég leülni egy pohár bor mellé egy gyertyafényes estén, amikor úgy kezdődnek a mondatok, hogy “emlékszel…?”. Amikor társad átható szemekkel rád néz, és azt kérdezi: Emlékszel, amikor a Margit-szigeten sétáltunk, alig vártuk, hogy leszálljon az est, és elbújtunk a tekintetek elől? Ott a miénk volt a pillanat. Mit gondolsz? Megismételhetnénk?

Mi emeli még a kapcsolatot? Az egymásért való áldozathozatal. Amikor az erőnkből, az időnkből és az igyekezetünkből áldozunk egymásért.

Eshetsz abba a hibába, hogy azt hiszed, ellaposodott a kapcsolat. Ezen a ponton talán abba a döntési helyzetbe kényszerítve érzed magad, hogy kidobjuk vagy megjavítjuk? Pedig óriási különbség van aközött, hogy valami kiüresedett, és aközött, hogy már nem az ismerkedés kamaszos, az érzelmek mindent magával ragadó szimfóniáját élvezed, melyet az ismeretlenség izgalma komponál. Fontos megengedni a következő szintre történő továbblépést, ahol a társaddal valami megmagyarázhatatlanul magasabb, szellemi szinten való összeforrást élsz át, ahol már nem a férfi-női kapcsolat hétköznapi szerepeit sajátítjuk el, hanem a közös életfeladaton történő munkálkodást. Oda, ahol már nem (csak) test kapcsolódik a testhez, hanem lélek a lélekhez, életút az életúthoz, ami adott esetben akár azzal is járhat, hogy az addigi utunkról le kell térnünk, mert a közös út már máshova vezet. Az egyesült lelkek a hozott mintáikat is egyesítik, az egymásról alkotott képeket és az önmagukról alkotott valós vagy valósnak vélelmezett jellemrajzot, amin keresztül az önismeret kibogozhatatlan keszekuszaságába merülünk el, ahol már kénytelenek vagyunk felülvizsgálni önazonosságunkat.

Mindez a mélység általában hiányzik a kezdeti lángolás idején, és ha mindig azt kergetjük, az a párkapcsolat rendeltetéseinek teljes spektrumát teszi kiismerhetetlenné, és ezzel együtt az abból nyerhető teljes tapasztalás-rendszert és a megtanulható erények sokaságát is odadobjuk.

Mindenkire rábízom, hogy mit gondol, mely erények fejlődhetnek ki a társkapcsolatba. Én nem tartom elcsépeltnek a szeretet erényét, mert ha a szerelem elmúlik, mi is marad? De miért is olyan fontos a szeretet, hogy azt kifejlesszük, erősítsük, és kiismerjük magunkat a szeretet megélésében? Az én válaszom erre az – és mindenki más válaszára is kíváncsi vagyok –, hogy azért, mert ha azt magunkban kifejlesztjük, akkor jobban rezonálunk a Teremtő szeretetére, jobban magunkénak érezzük, és közelebbinek, amikor dolgozunk vele. Akkor minden, amit a szeretetben kérünk, magától értetődően megtörténik. Ez a Théta munkában alapvető fontosságú, ezért dolgozzunk vele bátran.

Ne felejtsük el, egy párkapcsolatban – ideális esetben – ketten vagyunk, és az nem feltétlenül arra szolgál, hogy a gyermekkorunkban a lelkünkben keletkezett hiányokat foltozgassuk a társunktól kikönyörgött vagy kizsarolt érzelmek magunkba táplálása útján, hanem hogy megtanuljuk ebben a földi ruhában, hogy mi a nemi dualitásból fakadó PÁRKAPCSOLAT, amit csak itt a Földön sajátíthatunk el. Becsüljük hát egymást! Egymás nélkül honnan merítenénk ezeket az élményeket, amikről majd nem földi ruhánkban is megemlékezünk.

Mostanra már csak az maradt a szeretettel kapcsolatban, hogy megköszönjem, hogy megköszönjem mindazt, amit a Teremtő a ThetaHealing gyakorlása folyamán a szeretetről tanított, és mindazt a nehézséget, ami a párkapcsolatban ért és elmélyítette bennem az igazi szeretetet, ami már nem fakul. Teremtőm, köszönöm.